(Úton)
Autóvezetés közben figyelek nagyon. Féltem az életemet, nem vitás. Nem szégyellem ezt, mert tudom mire képes 1,2 tonna, ha megfelelő momentummal rendelkezik. A fém és az élő szövetek csatája nem fair, a győztesnek mindig kerekei vannak.
Amikor a gyerekeim is a kocsiba kerültek hamar föltűnt, hogy sokkal megfontoltabban és óvatosabban vezetek. Nem azért, mert erről meggyőztek, vagy mert meggyőztem magam, hanem ez történt velem. Csak úgy. Valószínűleg azért, mert az ő életüket is féltettem.
Akik szembe jönnek, gondolom hasonlóan éreznek, gondolkodnak. Felelősséggel. Bizalmi elv. Betartom a szabályokat, hogy mások is… Persze sok az idióta, de mégis. Negyven éve vezetek így (defenzíven), eddig bejött. Tudom persze, hogy garancia nincs.
DE MOST szembe jön majd egy MI autó. Nem óvatos, nem fél, mert nem tudja mi az. A haláltól sem fél, mert arról sem tudja, mi az. Ő egy software, ő sosem hal meg, ő bármikor újra tölthető és újra indítható. Még tán „tanul” is a balesetből (amelyben megölt), jobb vezető lesz tőle – bárhogy is definiálták ezt a „jobbat” a software írói, tesztelői, gyártói.
És persze hogy jönni fognak Ők, hiszen profit van a dologban. A felelősség kérdésével nem kell bajlódni, azt már megoldották a repülésnél: mindig emberi hiba okozza a katasztrófát, sosem a légitársaság vagy a gyártó, netán az üzemeltető a hibás. Ki lesz ez sakkozva itt is.
És ha elindul, akkor annyi nekünk. Nem lesznek MI mentes utak, nem lesz választásunk… A politika pedig nem tesz semmit, csak pislog ártatlanul az üzleti öltöny zsebéből. Ahogy szokott.
